XIV. fejezet: Csak nem?

A parkban sétáltunk, aztán leültünk egy padra. Keveset beszéltünk egymáshoz. Mindketten iszonyat zavarban voltunk. Harry egyszer csak megszólalt:
-Joulie, nagyon sajnálom, ami fent történt. Nem is tudom, mit hittem, hogy majd a nyakamba ugrasz, hogy én is? Annyira hülye vagyok!-mondta Harry úgy, mintha megölt volna valakit.
-Egyáltalán nem vagy hülye! Köszönöm, hogy elmondtad. Hiszen ha elmondod, van 2 lehetőséged: ugyanaz az érzés, vagy elutasítás. De ha nem adtad volna tudomásomra, akkor most egyedül tépelődhetnél azon, vajon mit is érzek.
-Ez igaz. Nem gondoltál arra, hogy elmenj pszichológusnak? Tök jól a lelkére tudsz beszélni az embereknek!-mondta Harry nevetve.
-Most adtál egy életcélt...-mondtam nevetve.
A feszültség közöttünk már nagyjából eltűnt.
-Jaaaj, már álmos vagyok! Felmegyünk?-kérdeztem, és ásítottam egy nagyot.
-Még egy kicsit üljünk itt...-mondta Harry.
Nagyon kellemes volt az idő. Immár november havában jártunk, de még mindig kimehettél egy pulcsiban, és nem fáztál. Harry-n az I Love Cats feliratú pulcsija volt, amit tőlem kapott. Nagyon jól állt neki.
Rádöntöttem a fejem Harry vállára. Elaludtam.
Reggel az ágyamban ébredtem. Kimentem a konyhába. Az asztalon egy papír:
"Elmentem a többiekhez, majd valamikor jövök. XO: Harry"
Hát ez meglepett. Na mindegy, leülök gépezni.
Harry szemszöge:
-Sziasztok!-mondtam, és beléptem a lakásba.
-Hello!-mondta mindenki szinte egyszerre.
-Na, milyen az új lakás?-rohamozott meg Lou.
-Tetszik nagyon! És egy új lakóval is bővült...-mondtam, de Lou-nak nem akart leesni.
-Netán egy új cica?-kérdezte naivan.
-Akkor 2-vel.-mondtam.
-Harry, mondd már el, mi van!-mondta Lou türelmetlenül.
-Képzeld, kiderült, hogy a lakást 2 személyre adták ki. Na és mit gondolsz, ki a másik személy?-kérdeztem. Ekkor Lou-nak leesett.
-Neeee! Ez komoly? Pont Joulie?-kérdezte nevetve.
-Bizony! Mondjuk a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy én akartam...-mondtam szégyenkezve.
-Ugye nem vallottál?-kérdezte aggódva Lou.
-De, nem bírtam tovább!-mondtam pironkodva.
-És kosarat kaptál, nem?-kérdezte Lou.
-De rendes vagy! Elég lett volna nem nélkül is! Amúgy igen.
-Ajjaj, hát ezt rendesen elrontottad, és akkor még szépen fejeztem ki magam!
-Tényleg nem kellene ennyire biztatni... Mondjuk az igaz, hogy az én hibám.
-Ház ez van, most már minden rajta múlik! Hagyd, hogy eldöntse, mit akar!
-Oké...
-Figyelj, ha az általad szeretett személy megtudja, hogy belé vagy zúgva, előbb-utóbb úgyis beléd szeret! Ez esetben inkább utóbb...
-Annyira imádom, hogy itt mindenki ilyen együttérző...-mondtam gúnyosan.
-Na gyere, együnk valamit!-mondta Lou.
-Lehetne egyszer valami répamentes?-kérdeztem.
-Jó, akkor te nem répát kapsz!-mondta Lou, és bementünk a konyhába.