XXIII. fejezet: A hirtelen jött csók

Másnap reggel Harry-nek dolga volt, ezért korán elment. Egyedül voltam otthon, így hát felhívtam Jason-t, hogy jöjjön át.
Kisvártatva meg is érkezett.
-Hogyhogy hívtál?-kérdezte kicsit meglepetten.
-Ja, semmi, csak egyedül vagyok itthon, és hogy ne unatkozzak.-mondtam.
-Értem. Hát ismersz, mellettem biztos nem lesz alkalmad rá!-mondta.-Mit csináljunk?
-Nézünk kiskori fényképeket?-kérdeztem.
-Neked még megvannak?-kérdezte Jason csodálkozva.
-Persze, még mindig őrzöm őket. Mindjárt jövök, idehozom.-mondtam, és elmentem megkeresni.
Nagyon jól elvoltunk, és közben kajáltunk is. Befejeztük a fényképnézegetést, és kimentem a konyhába mosogatni. Nem telt bele sok idő, Jason megjelent mögöttem.
-Mit szeretnél?-kérdeztem rá sem nézve.
-Hát valamit már régóta szeretnék neked elmondani...-kezdte Jason.
Ekkor megfordultam, mert kezdett érdekelni a dolog. Aztán ajtónyikorgást hallottam. Jason magához rántott, és megcsókolt. Hiába hadakoztam, nem akart elengedni. Harry állt az ajtóban. Kiestek a kezéből a csomagok. Ekkor tettem egy erősebb mozdulatot, és sikerült magamról levakarni Jason-t. Elindultam Harry felé, de ő elment. Futottam utána.
-Harry, várj, megmagyarázom!-mondtam a sírás küszöbén.
-Hallgatom!-mondta Harry megvetően.
-Csak áthívtam, mert unatkoztam egyedül, és fényképeket nézegettünk, aztán kimentem mosogatni, majd valamit elkezdett mondani, és amikor benyitottál, magához rántott!-mondtam, és elkezdtem sírni.
-Miért nem ellenkeztél?-kérdezte Harry mérgesen.
-Én próbáltam, de túl erősen szorított!-mondtam.
-3 napja járunk, és hagyod egy másik srácnak, hogy lesmároljon? Mégis mit várjak tőled a továbbiakban?
-Nem tudom...-suttogtam.-Sajnálom.
-Szerinted egy sajnálom elég?
-Miért, akkor mégis mit mondjak? Elmondanád? Azt, hogy többet nem fordul elő? Vagy mégis mit?-kérdeztem kiabálva. Már nem láttam a könnyeimtől. Harry meg sem tudott szólalni. Láttam rajta, hogy gondolkozik.
-Figyelj, egy ideig hanyagold ezt a srácot. Hiba lenne egy ilyen miatt összeveszni.-mondta, és átölelt. Ekkor mégjobban elkezdtem sírni. Harry csak simogatott. Egy idő után kicsit eltolt magától, és letörölte a könnyeimet.
-Semmi gond, most már minden a legnagyobb rendben.-mondta Harry mosolyogva.-Szeretlek.
Kaptam egy puszit a fejem búbjára.
-Köszönöm...-suttogtam.
-Te nem is szeretsz?-kérdezte Harry megpróbálva javítani a hangulaton.
-Te nagyon hülye vagy!-mondtam, és átöleltem.
Arcomat a mellkasába temettem, és nem mondtam semmit. Harry is csöndben volt.
-Na, felmegyünk?-kérdezte hirtelen. Megfogta a karom, és én hirtelen feljajdultam.
-Mi a baj?-kérdezte aggódva.
-Nem tudom, fáj a karom.-mondtam.
-Harry feltűrte a pólóm. Tiszta véraláfutás volt az egész csuklóm.
-Jézusom, ha megtalálom ezt a gyereket, esküszöm, agyonverem!-mondta mérgesen.-Fent bekötöm!
Felmentünk, és Harry vízes borogatást rakott rá.
-Jobb már?-kérdezte.
-Igen, köszönöm!-mondtam mosolyogva. Harry leült mellém, és átölelt. Aztán elaludtunk...